A Zsoltárok könyve

Psalmul 39

A karmesternek, Jedútúnnak: Dávid zsoltára.

Ezt határoztam: vigyázok szavaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel, megzabolázom számat, ha gonosz ember kerül elém.

Néma voltam, szótalan, hallgattam, de ez nem volt jó, fájdalmam kiújult.

Szívem fölhevült bennem, míg sóhajtoztam, lángra lobbantam, nyelvemmel beszélni kezdtem:

Add tudtomra, Uram, életem végét, meddig tart napjaim sora, hadd tudjam meg, milyen mulandó vagyok!

Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él. (Szela.)

Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni.

Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem!

Ments meg az ellenem vétőktől, ne engedd, hogy a bolondok gyalázzanak!

Néma maradok, nem nyitom ki számat, hiszen te munkálkodsz.

Vedd le rólam csapásodat, elpusztulok sújtó kezed alatt!

A bűn miatt büntetéssel fenyíted az embert, tönkreteszed szépségét, mint a moly. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember. (Szela.)

Hallgasd meg imádságomat, Uram, figyelj segélykiáltásomra! Könnyeim láttán ne légy néma, mert jövevény vagyok nálad, betelepült, mint minden ősöm.

Ne nézz rám haraggal, hadd viduljak föl, mielőtt elmegyek, és nem leszek többé.

Cărți